Interjú
Fincziski Andreával
15 éve vagy tagja a társulatnak. Milyen érzés volt,
hogy egy akkor alapuló társulat tagja lehettél?
Ha azt mondom,
hogy felemelő, az közhelyesnek tűnhet, de tényleg az volt. Azelőtt Temesváron
voltam, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy felkértek, hogy legyek
egy akkor alapuló színház tagja.
Melyik volt a legmeghatározóbb emlék ebből a 15
évből?
Ha
visszagondolok, akkor az első előadás. Ahogy a nézők örültek ennek az egésznek,
ahogy mi örültünk. Az első évad, az a kaotikus állapot, az a tanulási folyamat,
mit hogyan kell csinálni. S talán legemlékezetesebb emlék, negatív értelemben
az, amikor megkérdőjeleződött a színház sorsa, egy adott ponton utcára is
mentünk. Egy nagyon érdekes tapasztalat volt, felmerült a kérdés, hogy a
kultúra az csak nekünk fontos-e. Az emberek akarják-e a színházat? Ez egy olyan
kérdés, ami a mindenkié. Mi szeretjük, teszünk érte, de van-e ennek
érvényessége, célja, hite. Kell-e a színház az embereknek?
Sikerült válaszokat kapni ezekre a kérdésekre?
Szerintem, ha mi
hiszünk benne, és hittel, akarattal csináljuk, akkor igen. A színház egy
kapcsolódási történet, ha mindenki hajlandó lépéseket tenni, dolgozzunk
bármilyen nehezen, akkor is meg van a létjogosultsága ma is. Csak más formában,
és azt kell, megtanuljuk, hogy mi ez a forma.
Melyek azok az előadások, szerepek, amikre a
legszívesebben visszaemlékszel?
A régiek közül
nagyon szerettem a Két úr szolgáját még az első évadban. Nagyon szerettem még
Szabó K. Istvánnal a munkákat, aki több évig volt rendezőnk, nagyon szerettem
az ő vizuális világát. Az utóbbi évekből pedig az Ovibradert, vagy a műhely
jellegű munkákat, mint például a Lovasok.
Melyik volt a kedvenc szereped?
Nem tudom, én
egy örök elégedetlen vagyok. Nem nagyon tudok egyet mondani. Mindig azt
szerettem, ha a csapat jól érezte magát. Amikor rácsodálkozhattam a kollégák
munkájára.
Volt olyan emlék, amire ha vissza gondolsz, mindig
elmosolyodsz?
Amikor
hülyülünk. Ha valami nem úgy történik ahogy az előadásban meg van írva. Voltak
előadás temetések, de ma már nem nagyon vannak. Ezekre mindig készültünk
poénokkal, nem az a kellék jött be, ami kellett volna, vagy nem az a szereplő.
Ezeket én nagyon szerettem, és sajnálom, hogy nem lehetett ezt rendszeressé
tenni, mert azért plusz munka és a néző számára is érdekes volt. Volt, hogy
csináltunk divatbemutatót a jelmezekből, azt is nagyon szerettem. Ezek az
emlékek is mind a közös munkához kötöttek.
kérdezett
balázs.lehel
