Sötét alagútban
lépkedünk. Akár egy sötét csigaház, a befele vezető út kanyarog, óvatosan
haladnak a nézők, nemcsak magukra, egymásra is figyelve. Kicsiny és zárt tér
fogad. A színpad látványa groteszk, lehetetlennek tűnik, mégis figyelmet követelő.
Nemhiába. Fekete falak, hófehér csövek, két fehér paplan, fekete labirintus
mintával. Különböző lámpák, kisebbek nagyobbak, más-más fényűek. A falon lévő Van
Gogh festmény kék színe szétfeszít minden más energiát a térben. Lenyűgöző, egyszerűen
beszippant. Ebből a látomásból ébreszt fel valami tépőzáras szakadás. Tolakodás,
zsörtölődés hallatszik valahonnan. Egy nő furakodik, behatol a térbe, két ember
csomagját cipeli, ettől már-már azt hihetjük, hogy nem fog beférni az ajtón. A
tér feszült erővonalait a nő mozgása, durvasága még erőteljesebben kiemeli.
Férje az ajtón kívül marad, haza akar menni. Egy idő után, a feleség megelégeli
férje nyavalygását, erőszakkal behúzza a térbe. Dulakodások váltják egymást,
kisebb-nagyobb megszakításokkal. Erőfölény és annak elvesztése. A feleség
lefejti férjéről kabátját, mivel forróság van a szobában. Az egészben csak az a
vicces, hogy ő viszont az előadás legvégéig kabátban játszik. Sok esetben a
házastársak közötti lökdösődés ritmusa táncmozdulatokba is átmegy. Sokszor
találkozunk groteszk nevetésekkel, amelyek valahogy a helyzetek
kilátástalansága, abszurditása fele emelik a történetet.
A helyszín egy
szálloda tizenegyes szobája. Valahol a hegyekben, karácsonykor. Ezt a keretet
bárhová el lehet képzelni, ahogy a szereplők is jöhetnek közülünk. A díszlet, a
jelmez, a mondatok, a játék valami nagyon erős szimbolikát, megfejteni valót
kíván. A feleség támadó megnyilvánulásai férjével szemben, a banánetetés, a vetkőztetés,
az injekciózás egy nagyon erős kontrasztot szolgál, amely az elkövetkezőkben
rámutat a feleség szerény viselkedésére, figyelmességére. Miután férjét
lefekteti „vendégeket” fogad. Megérkezik Herman úr, aki össze-vissza beszél, kiderül,
hogy egy közveszélyes fiút keres, aki valószínűleg a tizenegyes szobában
ólálkodik. A cselekmény folyamatosan pörög, nincs egy nyugodt pillanat sem. Mindeközben
a Van Gogh festmény „hallgatásba burkolózva figyel”. Kék éjszaka, csillagok, a
város fénye a víz tükrén, egy házaspár a vízpart mellől igyekszik valahová,
minden kék. A felszínes olvasat könnyednek írhatja le a látottakat, de annál
erősebb, feszültebb indulatokkal van tele, valami nem egészen szokványos
történik a festményen. Átvitt értelemben egy tükör az előadásban, habár
ablaknak használják a szereplők, ettől talán még erősebben érvényesül
fontossága.
A tárgyak, az eszközök
használta nem csupán kitöltenek egy űrt, hanem jelentéseket hordoznak: a hideg,
a meleg lámpafény, a női táska, mint menni akarás, az ágy, ami lehet egyszerre
tehetetlenség és belefáradás is. Nagy kérdése az előadásnak a férj állapota,
nem lehet tudni, hogy halott vagy csak mélyen alszik. A fiú tükröt tart a férj
arcához, de a lélegzés nyomait nem találja. Nem tudhatjuk, hogy a feleség képes
lett volna férjét megölni, vagy csak egyszerűen nem érdekli férje, mereven
kiáll amellett, hogy mélyen alszik.
Irene egyedül
marad a szobában, de nem sokáig, mivel újabb vendéget kell fogadnia, azt a
bizonyos fiút. A férj, mint férfi már tehetetlen, viszont a fiú ugyanezt a
szellemiséget folytatja, Irenet meg kell győznie igaza felől. Nem akar vele
semmiről sem beszélni, kevés választja el attól, hogy megüsse a nőt. A fiú
bezuhan a térbe, mindent még jobban felkavar, ezen túl már egy nyugodt perc
sincs sem szereplőnek, sem nézőnek. Hisztik és ordibálások, tehetetlenség és próbálkozások.
Irene ezek
mellett is rokonszenvez a fiúval. Meg akarja óvni őt, segíteni akar. Jó ember
akar lenni. Talán, mert magára ismer a fiúban? Nem lehet ezt tisztán tudni,
tapogatózunk. Ebben a tudatlanságban, útvesztőben alkalmazkodunk, cinkosai
leszünk a fiúnak, amikor közénk menekül búvóhelyért, és mi nem fedjük fel őt.
Rendre
megérkezik a felderítő csapat. Mindenki keresi a fiút, egy szállodai
alkalmazott unokájával, majd rendőrök. Ezek a pillanatok a komikum forrását
emelik ki. Horváthné poénkodik a rendőrökkel, az egyik közülük az ő volt veje.
A nyomozót semmibe veszi, kigúnyolja munkáját, nem hagyja őket dolgozni.
Horváthné olyan, mint egy ceremóniamester: mindenről tud, a szálakat önkényesen
összegubancolja, mivel ő is Félix javát akarja titokban szolgálni. Megérkeznek
a felszabadító mókás játékok, majdnem eldurranó verekedések, színes ceruzák a
földön, melyeken a rendőrök megcsúsznak, a nyomozó hanyatesik, de a tapasztalt
rendőrök, hip-hop felhúzzák. Miközben Horváthné nevet az általa okozott
galibán. Talán ő képvisel leginkább mindent, tud Irene hazugságáról, mégsem
fedi fel, ahogy Félixet is megóvja, csupán szánalomból. Sok szenvedés után
Félix beugrik a Van Gogh festménybe, avagy kiugrik az ablakon a halálba. A
cselekmény a villanykapcsolással lezárul, ezzel együtt véglegesen a házaspár
élete is.
A játék legvégén
az előadás címe, A fiú, mégis megfejteni valót kíván. Talán a történet férfi
szereplőire próbál nagyobb hangsúlyt fektetni. Talán.
sándor.orsi
