A semmiből is lehet izgalmasat csinálni – láthattuk a tegnapi előadásban. Azzal
az erős gyanúval mentem be a nézőtérre, hogy ez most valami egészen érdekes
lesz. Mondták, hogy a regényt, amiből készült az előadás, a megjelenése után
betiltották, majd rá egy évre kötelező olvasmánnyá tették – egészen biztos,
hogy nem véletlenül.
Pierre Anthon rájön, hogy semmi sem számít, otthagyja az iskolát, és
főállásban gyakorolja a semmittevés művészetét. Persze a barátai nem nézik jó
szemmel.
Tudtuk, hogy valahol igaza
van, de nem mertük hangosan kimondani. Halkan sem.
Mi igenis el akartunk érni valamit az
életben, vinni akartuk valamire!
Régi osztálytársai eldöntik, hogy bebizonyítják neki, hogy igenis vannak
fontos dolgok, amik számítanak, és amiért érdemes élni.
Mi az, ami miatt az vagy,
aki? Amit ha elvesznek tőled, már nem vagy ugyanaz a személy?
Mindenki lemond valami lényeges dologról az életében, és egy rakásba
gyűjtik. Így kezd el épülni a „fontos dolgok halma”, hiszen az, amiről nehezen
mondasz le, az tényleg fontos, nem? Az már valami! Valami igazán fontos.
Kialakul egy játék – aki utoljára rak a halomra, az jelöli ki, hogy ki lesz
a következő, és hogy mit kell beadnia. Eleinte „csak” zöld cipő, bokszkesztyű,
füzet, bicikli, stb. kerül rá.
Egy olyan zöld cipő, aminek három hónapi könyörgés volt az ára, egy olyan
bokszkesztyű, amelyhez komoly érzelmi szálak fűződtek, egy olyan füzet, amely
tele volt sok év jegyzeteivel és fontos autogramokkal, és egy olyan bicikli, amiért
valaki egy évig hajnali ötkor kelt és újságot hordott.
A kör újrakezdődik – a tét már sokkal nagyobb.
A fiatalok sorban megszegik a tízparancsolat valamennyi tételét: a „fontos
dolgok halmára” kerül egy kultikus zászló, lopott jézusszobor, egy halott
kistestvér (koporsóstól), szüzesség, egy megölt kutya feje és legvégül egy ujj
is.
Kiszállni pedig nem lehet.
„A szabály az szabály. Enélkül
szart sem ér az egész!”
Persze az áldozat személyre szabott, másként méltatlan lenne a nevéhez a
halom: a mélyen hívő fiúnak kell ellopnia a templomszobrot, a szemérmes lány
adja az ártatlanságát, a hihetetlenül tehetséges gitáros pedig az ujját – és
itt a játék leáll. Közbeavatkozik a rendőrség is, de furcsa módon a világ
pozitívan áll a fiatalok halmához – művészetként tekintenek rá.
Pénzt ajánlanak a halomért cserébe, elkezdődik az álmodozás, van, aki
száznyi cipőt venne, van, aki a templomnak adományozna, van, aki egy új gitárt
venne belőle vagy bokszkesztyűt – csak a szüzességét elvesztő lány marad néma.
De Pierre Anthon végre láthatja: van értelme az életnek!
– Azok ott tényleg azok a
dolgok, amik a legfontosabbak számotokra? – kérdi mégis Pierre.
– Persze! – felelik büszkén kórusban a fiatalok.
– És tényleg eladjátok őket?
De hisz mid marad ezen a hatalmas és üres világon, ha beadod, eladod a számodra
legbecsesebb dolgot? Semmi.
Sok kérdést vet fel az előadás: melyik inkább, a nihilizmus vagy a küzdés?
Hol van az a vékony vonal, ami elválasztja a jót a rossztól, lemondást az
áldozattól? Mitől lesz „felnőtt” valaki? Mitől lesz valaki valaki? – kérdezhetnénk.
És végül: én mit tennék a „fontos dolgok halmazára”?
szabó.janka
