Mi
lenne, ha hipnotizálnának minket, láthatnánk múltunk-jövőnk bármely pillanatát
tökéletes tisztasággal? Lehet, hogy ez érdekesen hangzik, de mennyire lehet
izgalmas a visszatérés utáni valóságban a látottakkal, átéltekkel együtt élni?
Ez
a válasz fogalmazódik meg nagyvonalakban a Plazma2, avagy az Ovibrader
felolvasó színházban.
A
darab tartalmi oldala egyszerűnek tűnik: Petikét édesanyja elviszi Dr.Keve
gyermekpszichológushoz, mivel nem képes édesanyjának egyszer sem kimondani,
hogy szereti, emellett néhanapján vakarja a „fütyijét”, de mára már csak
unalomból. A pszichológus hipnotizáláshoz folyamodik, hogy a fennálló
rendellenességet orvosolni tudja. Hogy sikeres-e a terápia, nem tudhatjuk. Dr.
Keve a kezelés végén látszólag nyugodt szívvel engedi az édesanya karjaiba
kisfiát. Bízhatnak-e ebben a szereplők, avagy a közönség?
Mindez
tragikus, de mégis a felszínen ott vannak a poénok, amelyeken szívesen
nevetünk, kell a fellélegzés. Plazma áramlat van, minden szerep összefolyik: az
édesanya élete a kisfiáéval, az ovis társaké, szerelmeké, s nem utolsó sorban a
barátoké, akik lehet, hogy csak ismerősök? Felolvasó színházban vagyunk, mégis
fizikalitás pezseg a mozdulatokban, mondatokban, az egész térben. A színészek – akiket képtelen vagyok
megkülönböztetni a szerepüktől, megtörténik az átalakulás – alávetik magukat mindenik
helyzetnek, már-már annyira, hogy a néző nem képes követni az átalakulási
folyamatot. Nincs gyeplő, ez a legeslegszebb az egészben.
A
színészeknek több szerepet is játszaniuk kell, ez az előadás ritmusát is
segíti. Nincs tétlenség csakis a játék. Mindenképp jót tesz az előadásnak az az
úgynevezett pörgés, a nézőnek nincs lehetősége kiszállni, neki is ki kell
vennie részét a játékból.
A
szavak hordereje képi világot ad, akár díszletet, jelmezt is. Teljes a
szabadság, amivel élni kell. Az, hogy Peti nem képes édesanyjának kimondani
egész életében egyszer sem, hogy szereti, nem csak a Fábián családot viseli
meg, minket is feszélyez. Várom a megoldást, ha már ez a kisfiú megjárta saját
poklát, akkor legalább oldódna fel az akadály. Megtörténik az elidegenítés is:
egyik pillanatban egy színész a másik színésztársát fedi fel, a szövegkönyvvel
mókáznak. Ezek mind jelzések, hogy ne felejtsük el, színházban vagyunk. A
terápia átélése megtörténik a teremben: a pszichológuson kívül, minden szereplő
a közönségből érkezik, s oda is tér vissza. A színészek jól érzik magukat a
szerepekben. Egyáltalán nem kevés odafigyelés, összpontosítás eredménye, hogy
időutazásból, szerepváltásból szerepváltásba ugyanazt az éber energiát hozni és
fenntartani. A játék egyik fő erénye az
intenzitás, amely legfőképpen a viszonyrendszerekben képes mindvégig
megmaradni.
A darabban megjelenő témák, korunk divatos időtöltései, mozgalmai,
a férfi-női viszony, munkahely mind a szórakoztatás irányába terelődik. Ezeket
trendi nevek is nyomatékossá teszik: NewAge Boszi, Blackhole Son, hipnotizőr
király, Köcsög. A kisfiú életében
megjelenik a szuper ego, más néven Okoska, a felettes én, aki mindössze egy
hang. Bölcs tanácsaiban a huszonegyedik századi férfi-nő viszonyát boncolgatja,
amely voltaképpen mulatságos, mivel reménytelenül sarkított. Okoskától tudjuk
meg, hogy a kisfiú az Ovibrader nevet viseli születésétől fogva. Ez a kettejük
titka marad.
Az
abszurditás a darab legelejétől a legvégéig jelen van: az indiai férfi története,
aki feleségül vesz egy fügefát, a főszereplő, aki lelke legmélyén báránynak
érzi magát, ezért elkezdi átműttetni magát, vagy az álom, ahol Fábiánné
elveszíti farkát és ezért fiát okolja. A főszereplő újra kisgyerek, a pszichológus
szerint nincs baj. Mégis könyörög a válaszért hozzánk: „Ugye nem vagyok
bárány?”
sándor.orsi
